A Patanjali által lejegyzett astanga jóga első és legfontosabb elve a nem-ártás/erőszakmentesség.

De mit is jelent ez a gyakorlatban?

Az ártás szándékának a hiányát. A gyakorlásban ez egy erős törekvést jelent, hogy se gondolatban, se szóban se tettben ne ártsunk se magunknak se másoknak.

Ahhoz azonban, hogy megértsük a nem-ártás elvét, először meg kell értenünk magának az erőszaknak az eredetét.

Az erőszak az egy radzsasztikus módosulat az elmében, az eredete pedig az túlélő ösztön/életösztön. Ez az ösztön a félelem, az elutasítás és az agresszió érzetét kelti bennünk minden olyan alkalommal, amikor azt érezzük, hogy veszély fenyegeti azt a testet és személyiséget amivel jelenleg tévesen azonosultunk.

Az erőszakmentesség tökéletes megvalósításához tehát meg kell szüntetni a téves önazonosítást. A téves önazonosítás megszűnése pedig nem más, mint a szamádhi (megvilágosodás)... Tehát magasra lett téve a léc már az első erkölcsi alapelv megjelölésével.

Patanjali, amikor a Kriyá jógáról ír, úgy jellemzi az avidyát (a spirituális tudatlanságot) hogy: énnek hinni a nem ént, valósnak a valótlant, tisztának a tisztátalant és örömtelinek a fájdalmasat.

Azonosulás mindig van. A cél, hogy ne a testtel vagy a személyiséggel történjen az azonosulás, hanem a valódi Énnel. A Patanjali által használt terminológiában a valódi Én-t, tehát az Önvalót, Purusának hívjuk.

Az Önvalóval való azonosulás azt jelenti: annak lenni, aki igazából legmélyebb szinten valójában vagyok. Öröktől fogva Tiszta, Szabad és Teljes.

Ezen a ponton azonban különbség kell tennünk egy szerzetes és egy világi életet élő gyakorló között...

A véleményem az, hogy az agressziónak megvan a maga természetes helye a világban. Ez az önérvényesítés és az egészséges határhúzás területe, ami nem azonos az ártani akarással.

Az ahimsa tökéletes megvalósításának elvárása helyett, a saját szintünkön kell törekednünk ezen első és legfontosabb elv tökéletesítésére. Maga Gandhi is azt mondta, hogy még nem tökéletes az ahimsában, csak próbálkozik... Akkor mit mondjunk mi?

Ahogy tisztul az elme a jóga szellemi útjan, egyre közelebb kerülünk az Önvaló fényéhez, és természetes módon jelenik meg bennünk egyre mélyebben az együttérzés minden élőlény iránt. A nem-ártás elvének megvalósítása tehát belülről kell hogy fakadjon, és nem megjátszásból, mert a megjátszás nem más, mint önmagunk ellen elkövetett erőszak, amikor is olyan dolgot erőltetünk magunkra kívül, ami nem igaz belül.

Önmagunkkal szemben is együttérzőnek kell lennünk, és aktuális állapotunkhoz és a körülményekhez kell igazítanunk ezen elv fokozatos tökéletesítésére irányuló törekvésünket.

Vjásza szerint az összes többi jáma és nijáma az ahimsában gyökerezik, és gyakorlásukat ennek az egynek a tökéletesítéséért kell végeznünk. Ebből következik, hogy gyakorlásukat alá kell vetni az erőszakmentesség elvének. Tehát ha gyakorlásuk bármilyen módon fájdalmat okoz akár magunknak, akár másoknak, a végrehajtás módja hibás, abba kell hagyni.

Patanjali azt mondja, akiben megszilárdult az erőszakmentesség elve, annak közelében minden élőlény békéssé, erőszakmentessé válik. Ennek a sziddhinek a megjelenése jelzi a megvalósítás szintjét.

Sokan számoltak már be olyan jógikról, akiknek a közelében jámborrá és békéssé válnak a vadon élő ragadozók is.

Mindez azt is mutatja, hogy elménk állapotai hasonló állapotokat keltenek mások elméjében és vissza ugyanígy. Viszont van egy "szabály": mindig az erősebb elme hat a gyengébb elmére.

A kívánt hatáshoz tehát a saját elménket kell megtisztítanunk és megerősítenünk, ahelyett, hogy a külvilágtól várnánk a számunkra kívánatos változást. Ahogy Gandhi mondta: „Te magad légy a változás, amit a világban akarsz látni.”