A mélyrelaxáció és a meditáció során az elme különböző rétegein és állapotain haladunk keresztül. A relaxáció és a meditáció közötti különbség egyértelműen meg lesz határozva a későbbiekben. A jóga-meditáció gyakorlásával egyre teljesebben, valósabban és mélyebben ismerjük meg saját elménk részeit, állapotait és ezen részek és állapotok működését. Egy adott állapot mély, tapasztalati szintű ismerete egyre nagyobb szabadságot ad az adott állapotban, és egyre nagyobb uralmat afölött. Ez az uralom részben abban is nyilvánul meg, hogy a gyakorló le tudja állítani az adott állapot működését. Csak azt uralod igazán, amit ki tudsz kapcsolni. Egy állapot teljes és valós ismerete (tehát az afölötti uralom) által automatikusan (tehát természetesen) bontakozik ki a következő, eggyel finomabb, s egyben erősebb (fejlettebb és szabadabb) állapot, ami az ezt megelőző állapot forrása (ugyanez érvényes a rétegekre, sőt a durva elemekre is).

Tekintsük át először az elme különböző rétegeit.

Az egész elmének (amin belül különböző belső „szervek” működnek) van egy tudatos, egy tudatalatti és egy tudattalan része.

Tudatos

A tudatos része az elmének a legkisebb rész a teljes elme tekintetében. Egy késhegynyi a többi részhez képest. Ide tartozik mindaz, aminek épp a tudatában vagyunk, tehát ami éppen a tudatosság terében van. A tudatosság terében pedig alapvetően az van, amire a figyelem épp irányul. Ez lehet az az érzékszervi tapasztalat, ami épp létrejön az elmében, de lehet egy lenyomat (emlék), egy képzelt dolog (projekció) vagy bármilyen egyéb elmefolyamat (vritti), vagy tudattartalom. A figyelem irányulhat egyszerre több dologra, azonban a figyelem fókuszában adott időpillanatban egyszerre csak egy dolog tud élesen jelen lenni, a többi dolog a periférián, homályosabb minőségben van jelen, pont mint ahogy a látásunknál tapasztalhatjuk ezt.

Tudatalatti

A tudatalatti már egy jóval nagyobb terület. Itt van mindaz, aminek nem vagyunk jelenleg a tudatában, de ha akarjuk, bármikor elő tudjuk hívni a tudatos térbe. Például, hogy előző héten hétfőn mit ebédeltél, vagy hogy 5 évvel ezelőtt mit kaptál karácsonyra. Ezek a dolgok valószínűleg most nincsenek a tudatosságod terében, de ha akarod (és ha szükséges), elő tudod hívni őket.

Tudattalan

A tudattalan pedig a legnagyobb része az elmének. Egy feneketlen óceán, ahová azok a tartalmak kerülnek, amik: tiltottak, az elnyomott, elfojtott dolgok, amiket (jelenleg) nem lennénk képesek elviselni, amiket (nagyon) nem akarunk megtapasztalni/előhívni, amiket bármilyen oknál fogva nem engedünk meg magunknak, amiknek a létezését kizárjuk. De ide kerül mindaz is, ami lényegtelen. Pl. amikor az utcán sétálsz, nem jegyzed meg az összes autó rendszámát, amit látsz, pedig a tudatodban ott van most is az összes... Minden tapasztalat elraktározódik az elmében mint lenyomat (szamszkára), és nem törölhető ki egyik sem soha. Maximum a tudattalanba süllyed, de adott körülmények között és adott állapotban bármi előhívható (pl. hipnózisban), és bármi újra aktiválódhat, ha a körülmények ideálisak hozzá. Ezért is érdemes vigyázni az olyan kijelentésekkel, hogy „Ó, én ezen már túl vagyok, én ezt már meghaladtam.” Ezzel nem azt mondom, hogy nem létezik tényleges meghaladás. Létezik, erről szól a jógameditáció.

A legtöbb ember esetén tehát a tudattalanban a „funkcionálisan lényegtelen dolgok”, félelmek, elfojtások, valamint az állatias ösztönök vannak, viszont (sajnos) a felső tudati működés (tudatfeletti) is tudattalan a legtöbbünk esetén. A jóga szellemi útján ezek mind fokozatosan tudatossá válnak (a tudatosság terébe kerülnek).

A teljes elmén belül különböző „szervek” működnek. Mindegyik szervnek van tudatos, tudatalatti és tudattalan része.

Buddhi

A buddhi jelentése bölcsesség, intelligencia, intellektus. Az ő működése egyfajta tudatfeletti működés: nem lineárisan („racionálisan”), hanem hálózatszerűen működik. Ez azt jelenti, hogy nem az individuális én áll a működése középpontjában, hanem önérdekmentes működés jellemzi. Képes bármire „ránézni” egyszerre minden irányból, és kapcsolódott állapotban van egyszerre minden irányban. Hozzá tartozik az intuíció. A buddhi működéséhez kapcsolódva úgy ismerünk fel mélyebb összefüggéseket, hogy azok evidenciaként és bizonyosságként jelennek meg bennünk, racionálisan mégsem feltétlenül tudnánk levezetni a felismerés ok-okozati összefüggéseit. Ehhez a működéshez tartozik a megkülönböztető tudás. A buddhi tisztán látja és ismeri a tudat és a valóság különböző aspektusait és működéseit, és különbséget tud tenni közöttük, tehát nincs zavar benne. Mit jelent ez konkrétan? Képesnek lenni arra, hogy megkülönböztessük a képzeletet a valóságtól, az ébrenlétet az álomtól, a helyeset a helytelentől, az igazat a hamistól, az örömtelit a fájdalmastól stb. A lineáris működésben sajnos az esetek többségében (mély megismerés híján) nem tudunk különbséget tenni ezen dolgok között. A megkülönböztető tudás legmagasabb szintje: megkülönböztetni egymástól az Önvaló fényét ennek a fénynek a tükröződésétől a buddhi tükrén. Erről bővebben később.

Hogyan tudunk kapcsolódni a buddhihoz? A lineáris működés meghaladása által. Sok nagy tudós számolt már be arról, hogy az elcsendesés pillanataiban jött a heuréka, és pont nem a racionális elmehasználat közben. Amikor az adott kutató mindent elenged, mindent felad, sokszor ott, abban a kiüresedett, struktúráktól mentes szabad állapotban jelenik meg az ihlet, a megoldás. A formákon túli, mindent megvilágosító fény ilyenkor a buddhi működése. Ehhez a tudatfeletti működéshez egyre mélyebben és tisztábban lehet kapcsolódni a megfelelően végzett mélyrelaxáció és meditáció gyakorlásával. Ez a működés tehát nem elszeparál, hanem összekapcsol egyre mélyebben azzal a tiszta tudatossággal, ami ott fénylik mindenkiben és mindenben.

Ahamkára

Az ahamkára az énképző szerv, ami képez egy „ént”, egyik oldalról a tapasztalat kisajátítása által, másik oldalról az azonosulás által. A buddhival ellentétben nem azt mondja, hogy „ez egy tapasztalat, ami olyan, amilyen”, hanem azt, hogy „ez az én tapasztalatom, és ez számomra kívánatos/nem kívánatos”. Tehát mindent önmagára vonatkoztat, számára minden vonzó, elutasítandó, vagy (ritkább esetben) semleges. A másik, amivel formát ad önmagának, az az azonosulás. Azonosul egy korral, egy nemmel, egy foglalkozással, egy identitással, egy szereppel stb. A tapasztalat kisajátítása és az azonosulás által „körvonalazza” önmagát mint egyéni identitást, avagy individuális ént, amivel azonosul. „Én ez az individuum vagyok.” Ez a körvonalazás csak úgy jöhet létre, ha elszeparálja és megkülönbözteti önmagát mindentől és mindenkitől. Ez az individuális én („ego”) egy önmagától idegen világban van, és így (lénye egy része) szorong. Ezzel az énnel való azonosulásunkból fakad az elszeparáltság tudata.

Az ahamkára folyamatosan meg akarja erősíteni önmaga létét, ezért ragaszkodik (rága) mindahhoz, ami visszaigazolja, támogatja, erősíti az ő létét, és ami „örömteli” a számára. Emellett elutasítja (dvésa) mindazt, ami gyengíti, háttérbe szorítja, nem igazolja vissza az ő létét, vagy bármilyen módon fájdalmas a számára. Így folytonos ragaszkodás és elutasítás, vágy és félelem között ingadozik, tehát duálisan, lineárisan működik. A vágyott dolgok közelebb húzásától és a félelem tárgyaitól való távolodástól függ.

Ez a strukturáltan, kondicionáltan működő individuális én lassan, bár változik (az idő múlásával a legtöbb ember esetén egyre lassabban, és egyre bemerevedettebbé válik), és képes a fejlődésre (személyiségfejlődés).

Manas

A manas általános fordítása az elme, azonban itt nem a teljes elmét értjük alatta, hanem azt az „érzéket”, ami az érzékszervekhez és a cselekvőszervekhez kapcsolódva a jelenségvilág tapasztalatában és az arra adott válaszreakciókban játszik szerepet. A manas az, ami az érzékszervi tapasztalatok (hangok, színek, formák stb.) aktuális tartalmait összerakja egy érthető, logikus, felfogható és elfogadható „képpé”. A manas továbbá a cselekvőszerveken keresztül továbbítja az ahamkára (individuális én/személyiség) válaszreakcióját erre a tapasztalatra.

Nézzük meg, hogy is megy végbe a jelenségvilág tapasztalása:

A körülöttünk lévő világból színek, formák, hangok, ízek stb. tömege árad az elmébe az érzékszerveken keresztül. Ezt az információhalmazt a manas nemcsak összerakja egy összefüggő „képpé”, de sok esetben módosít is rajta. Van, hogy kivesz dolgokat, van, hogy hozzátesz, aszerint, hogy ez a tapasztalat az ahamkára számára ténylegesen felfogható és „elfogadható” legyen.

Ez a módosított kép továbbmegy az ahamkárához, ami pedig megszínezi ezt a képet önmaga színeivel.

Ez a módosított, megszínezett kép továbbmegy a buddhihhoz, aki pedig, mivel teljesen önérdekmentes, nem csinál vele semmit, hanem úgy tükrözi vissza, ahogy hozzá megérkezett. Ezt a tükröződést nevezzük „valóságnak”.

Minden tapasztalat a buddhi tükrén reflektálódik, tükröződik. Minden tapasztalat és minden megismerés reflektív. Mindig egyedül a buddhi tükrén megjelenő tükröződést tapasztaljuk. Sosem a tényleges világot, csupán annak egyfajta lecsapódását az elmében.

Ezt a tükröződést nevezzük reflexiónak. A reflexió pedig nem más, mint az ahamkára által megszínezett tapasztalat. Nem úgy tapasztaljuk a dolgokat, ahogy vannak, hanem úgy, ahogy az ahamkára van. „Ez az ember csupa olyan dolgot mondott, amivel egyetértek. Hát milyen intelligens, jó ember ez.”

A reflexió jellemzően a már megtörtént tapasztalatból indul ki, és habár mindig a jelenben jön létre, az elmében létrejövő tendencia általában a múlt felé irányul.

Erre, az önmaga által megszínezett képre az ahamkára általában ad egy válaszreakciót, ami azt jelenti, hogy kivetíti önmagát. Ezt nevezzük projekciónak. Az ahamkára kivetíti saját színeit és működését, saját vágyait és félelmeit: „Ha hazaérek, biztos veszekedés lesz.”

A projekció jellemzően a jövőre vonatkozó elképzelést alkot.

A reflexió is és a projekció is az ahamkáráról árulkodik, és nem a tényleges valóságról. Ahhoz, hogy az igazságot és a valóságot, önmagunkat és a világot egyre inkább úgy ismerjük meg, ahogy valójában van, el kell kezdeni redukálni a módosítást és a színezést. Minél távolabb vagyunk a valóságtól és Valódi önmagunktól, az állapotunk annál instabilabb, zavartabb és kellemetlenebb. Minél közelebb vagyunk a Valósághoz, színezés és megmásítás nélkül, az elme annál stabilabb, nyugodtabb és szabadabb. Hogyan tudjuk redukálni a „színezést”? A jóga útján, pl. az előző cikkben bemutatott meditációs metódussal (vairágja és abhjásza), tehát a helyesen végzett formális gyakorlással. Ahhoz azonban, hogy az elme megnyugodjon, megálljon és felismerje önmaga forrását, el kell távolítani azokat az akadályokat, amik elterelik az elmét a folyamatosan kifelé forduló, csapongó és reaktív állapotok felé. Az akadályok és az elme elterelőinek az eltávolítása az ellentétes minőségek megerősítése, amit a formális gyakorlás mellett kell végezni, de erről később.

Javaslom, kedves olvasó, hogy kezdd el megfigyelni saját reflexióidat és projekcióidat. Minden alkalommal, mikor észreveszed, hogy létrejön, lépj belül hátra egy lépést, és gondolatban mutass rá és nevezd meg: „projekció/reflexió”. Ne valóságként és igazságként fogadd el, hanem az ahamkára által kivetített, megszínezett tapasztalatként. Ezzel távolságot hozol létre, és ez a távolság a kulcs a megszínezetlen valóság megismeréséhez és felismeréséhez.

Valójában mindig a saját elménk állapotát tapasztaljuk, így elsősorban azt kell kívánatos irányba mozdítani, és csak másodsorban a külső körülményeket.

Az eddig leírtak foglalják magukba a teljes elmét. Mielőtt rátérnénk az elme különböző állapotaira, javaslom kedves olvasó, tarts egy kis szünetet, és emészd az olvasottakat.

Az elme különböző állapotokban működik, körülményektől, szokásoktól és a benne található lenyomatoktól függően.

A mélyrelaxáció és a meditáció során, ahogy fokozatosan kilépünk a hétköznapi kondicionált elmeműködésből, 4 fő tudatállapoton haladunk keresztül (Upanisadok).

Ébrenlét

Az ébrenléti állapot sajátossága, hogy az elme kifelé, a jelenségvilág külső érzékszervi tapasztalatai felé irányul. Az elme strukturált/kondicionált működése a legtöbb ember esetén ilyenkor a legmerevebb. Ez a merev struktúra falként is működik az elme tudatos és tudattalan rétegei között. Ez a fal nagyrészben elzárja a tudattalan terét a tudatos tértől. A tudattalan tere módosult tudatállapotban nyílik meg, amikor a megszokott struktúra megváltozik, fellazul, vagy felborul (egy teljesen váratlan, hirtelen fellépő intenzív behatás pl. fel tudja borítani átmenetileg ezt a védelmi és egyben bebörtönző struktúrát. A meditáció útján azonban fokozatosan lazítjuk fel és lépünk ki belőle).

A kifelé forduló figyelem eredményezi az egyre csapongóbb és instabilabb működést, főleg abban az esetben, ha közben nem marad meg a kapcsolat a belső világunkkal (tehát a figyelem egy része befelé figyelő, belül jelenlévő kell, hogy maradjon). Mivel a tudatosságunk (egy része) ebben az állapotban aktív, így jelenleg ebben az állapotban van lehetőségünk gyakorolni. A legfontosabb, hogy ebben az ébrenléti állapotban (is) elkezdjük megerősíteni az elme befelé figyelő tendenciáit, ezzel utat nyitva a stabilabb és egyben szabadabb állapot és működés felé.

Álomállapot

Az álomállapot már egy fokkal erősebb és egyben szabadabb állapot, azonban a legtöbbünk esetében öntudatlan. Ennek az állapotnak a sajátossága, hogy az elme befelé fordul, és a belső mentális lenyomatokban merül el. Ebben az állapotban a test teljesen tónustalan, és nincs külső érzékszervi észlelés, tehát az elme teljesen befelé fordult. Ebben az állapotban a merev, mentális, kondicionált működés fellazul, így az elme tudattalan tere hozzáférhetővé és átjárhatóvá válik. Részben ezért is van, hogy számunkra felfoghatatlan, hogy bizonyos tartalmak hogy jönnek felszínre álmunkban. Az álomtevékenységre nagy szükségünk van, mivel nagyon sok dolgot ebben az állapotban dolgozunk fel és építünk be. A kondicionált működés fellazultságának eredménye, hogy sokkal szabadabban tudunk ebben az állapotban működni, az elme ilyenkor sokkal nagyobb erővel bír. Ez onnan is tudható, hogy álmunkban rögtön létrejön, amire gondolunk, nincs idő- és térbeli korlátozottság. Az ébrenléti állapotban a legtöbb ember esetén ez nem így működik. Az igazság azonban az, hogy a tudat térben és időben (kiterjedésben és gyorsaságban egyaránt) teljesen szabadon tud mozogni. A kondicionált működés az, ami lekorlátozza ezt a szabadságot.

Az álomállapot (ami egy módosult állapot) elérhető tudatosan, pl. a mélyrelaxáció területén. Ez teljes testi és mentális elengedettséget jelent, valamint az elme befelé fordított állapotát. Az elengedettség szintje fejleszthető és fejlesztendő. Sokéves gyakorlással olyan mélységig fejleszthető az ellazulás mértéke, mint mikor ájult vagy alvó állapotban van az ember. A különbség az, hogy a mélyrelaxáció gyakorlatában úgy hozzuk létre ezt az állapotot, hogy közben tudatosak maradunk. Miben különbözik akkor a relaxáció és a meditáció?

A relaxáció lényege a prátjáhárá, az érzékek befelé fordítása, amikor is teljes testi és mentális elengedettséget hozunk létre, és az elme befelé fordításán keresztül megszüntetjük az érzékszervi észlelést, tehát a belső tér, az elme tere válik a gyakorlás színterévé (és nem pl. a test tere).

A jógameditáció erre épül rá. Ennek a mély elengedettségnek és a befelé fordított figyelemnek a megtartása mellett belül összpontosítjuk a figyelmet (dháraná) a meditáció tárgyán. Ez a belső összpontosítás (a mély elengedettség megtartásával) a kapu a következő állapothoz, az elme befelé fordított, mozdulatlan és kiüresedett állapotához:

Álomtalan mélyalvás

Ez az állapot még szabadabb és erősebb állapota az elmének. Ilyenkor az elme befelé fordul, azonban nem a belső lenyomatokban merül el, hanem „a nemlét ideáján”, az ürességben. Ebben az állapotban pihen meg igazán a test, az idegrendszer és az elme. Általánosságban egy éjszaka alatt kb. 2 órát vagyunk összesen ebben az állapotban, és azt sem egyhuzamban.

Miért szabadabb és erősebb ez az állapot az eddigiekhez képest? Mert minden mozgás az elmében egy fodrozódás a tudat terén, ami a valóság torzított tapasztalatához vezet (bővebben az előző cikkben). Az elme kiüresedett állapota az, ahol a tudat természete torzítatlanul ismerhető fel. A tudat forma nélküli, határtalan léte foglalja magában az összes forma lehetőségét. Az ürességben a tudat határtalan potenciálja (hatalma és szabadsága) ismerhető fel. A jógameditáció célja ennek a kiüresedett állapotnak az elérése, kezdetben a belső egyhegyűség zavartalan fenntartásán keresztül, ami kapuként szolgál „az álomtalan mélyalvás” állapotához, úgy, hogy közben „tudatosak” maradunk. (A tudatos itt nem a kondicionált, hétköznapi elmeműködés fenntartását jelenti, hanem a tanú állapot fenntartását.)

Az üresség állapota úgyszintén kapu a következő, negyedik állapothoz:

Túrija

A túrija azt jelenti, hogy „a negyedik”, mert nincs rá szó. Ez az állapot a szavakon, az elmén és, hogy úgy mondjam, az állapotokon túli állapot. A túriját Szvámi Ráma a hegy csúcsához hasonlítja. Ez az az állapot, ami rálát az összes állapotra teljesen. Áthatja az összeset, de ezzel egy időben az összes fölött áll, tehát szabad az összestől. A túrija az összes állapot forrása és alapja, ez az állapot azonban ok, alap és támasz nélküli, abszolút. Hol található? Mindenhol és sehol. Vannak kapuk, formákon túli üres „foltok”, ahol „be lehet lépni” minden dolog valóságába, a túrijába, ott viszont az „én” megszűnik. Minden dolog vége és a következő dolog kezdete között ott van egy ilyen üres kapu. Minden lélegzet vége és a következő kezdete között, tehát amikor az egyik már véget ért, de a következő még nem kezdődött el. Minden gondolat vége és a következő gondolat kezdete között. Az ébrenlét vége és az álom kezdete között stb. Igazából minden pillanat örökkévalóságában a túrija, az örök Tanú található.

Az első három állapoton minden nap átmegyünk, még ha a nagy részükön öntudatlanul is, a negyedik állapot pedig mindegyiket áthatja, és egyben mindegyiken túl van. A jóga szellemi útján, az ébrenléti állapottól kezdve, az összes állapot valós megismeréséhez és az azok fölötti uralomhoz jutunk. Annak azonban feltétele van, hogy ezen a szellemi úton eredményesen tudjunk haladni, de már annak is, hogy egyáltalán el tudjunk rajta indulni. Vannak elmeállapotok, amikben konkrétan lehetetlen elindulni a jóga útján, és vannak állapotok, amik már alkalmasak arra, hogy elkezdjük az elmét befelé fordítani és elcsendesíteni.

Az 5 elmeállapot (Patanjali jóga-szútrák, Vjásza kommentár)

Múdha

A múdham tompát jelent. Ez az az öntudatlan állapot, amikor az elme nagy részét a tamasz fedi be, tehát sötét, öntudatlan állapotban működik. Ennek természetesen sok fokozata van, de az általános jellemzői: lassú reakcióidő, tévképzetek, torzított észlelés és gondolkodás, állatias ösztönök öntudatlan felszínre jövetele, érdektelenség, tehetetlenség, a magasabb rendű igények (pl. intellektuális) teljes hiánya stb. Ebben az állapotban nem lehet elindulni a jóga útján.

Ksipta

A ksiptam a csapongó, szétszórt állapot. Ebben az állapotban látszólag aktív az elme, tárgyról tárgyra ugrik, tartalomról tartalomra, és nem tud megállni. Jellemzői: nyugtalanság, a vágyak és a félelmek vezérlik, koncentrációra való képesség hiánya, stabilitás hiánya, zavartság, tévképzetek, szorongás, türelmetlenség, elégedetlenség stb. Ebben az állapotban úgyszintén nem lehet eredményesen meditációs gyakorlásba kezdeni.

Viksipta

A viksiptam a vándorló, elterelt, avagy ingadozó állapot. Itt is tárgyról tárgyra ugrál az elme, azonban már van képesség és hajlandóság a koncentrációra, már meg tud állni rövidebb intervallumokra, képes a megnyugvásra, befelé figyelésre és az összpontosításra, azonban egy kisebb-nagyobb inger könnyen kilendíti, és vándorol, avagy csapong tovább. Jellemzői: vágy a befelé figyelésre, a spirituális úton való haladásra, a megtisztulásra. Intenzívebb gyakorlások után visszaesés a tompa/csapongó állapotokba és működésekbe, majd újra intenzív gyakorlás... tehát egyfajta kettős élet jellemezheti, amiben ott a törekvés és az elmélyülés, azonban rendszeres a visszaesés a nemkívánatos szokásokba és állapotokba.

Minimum ebben az állapotban kell lenni ahhoz, hogy valaki elkezdhessen a jóga szellemi útján járni és eredményesen, valóban (ön)transzformatívan gyakorolni. A kérdés, hogy hogyan lehet elérni és megerősíteni, megtámogatni, valamint fenntartani ezt az állapotot, és segíteni tovább az egyre kívántabb állapotok felé?

Ez természetesen egyedi, de vannak átfogó irányelvek, amik mindenkinek a segítségére lehetnek: amíg valakinek komolyabb terápiás folyamatra van szüksége, addig azzal a folyamattal érdemes dolgoznia, hogy a nagyobb akadályok „fel legyenek oldva”. A kettő persze nem zárja ki egymást, lehet valaki egyszerre terápiában és spirituális úton, azonban a kettőnek más a célja. Ha nagyon nagy vonalakban nézzük, a terápia elkezdi “rendbe hozni”, stabilizálni a struktúrát, míg a spirituális út célja egy ponton túl meghaladni azt, tehát kilépni a struktúrából… Van is egy mondás, amit érdemes “jól” érteni: “Ahol a terápia véget ér, ott kezdődik a spirituális út.” Segíthet továbbá egy hiteles vallás, iskola, tradíció követése és szabályainak betartása. Nagyon fontos a tamasztikus és a radzsasztikus szokások fokozatos átalakítása, pl. a túlzott alkohol, hús, túl fűszeres ételek, túl feldolgozott ételek stb. fogyasztásának átalakítása tiszta, természetes irányba, ugyanígy a médiatartalmak területén, és ugyanígy a gondolati világ területén stb. Mindez az ellentétes minőségek megerősítésének a témaköre, amikor is megerősítjük a nemkívánatos tartalmak, szokások stb. ellentétét. Erről részletesen egy külön cikkben olvashatsz.

Ekagra

Az ekagra az egyhegyű állapot. Ez a jógik elméjének az állapota. Itt az elme képes bármire összpontosulni, és bármeddig mozdulatlanul maradni. Jellemzői: a jógi uralja a figyelmét, nincs benne se tompaság, se csapongás, úgy látja a dolgokat, ahogy vannak, torzítás nélkül. Habár relatívan még jelen van a dualitás, képes szinte bármilyen meditációs tárgyban elmerülni és megismerni annak valós természetét. Itt stabilizálódott a Tanú állapot, és uralva van az ébrenlét, az álom és mélyalvás állapota is.

Niródha

A niródha az uralt, avagy megfékezett állapot. Itt az elme fölötti teljes uralom létrejött, tehát az elme határai meg lettek haladva. Ez a nem-elme/Amanaska állapot. Itt a meditációnak nincs tárgya, az elme az ürességgel vált eggyé, és a Látó/Tiszta Tudat öntermészetében nyugszik. A Niródha állapot azonos a Túrijával.

Patandzsali a jóga-szútrákban úgy határozza meg a jógát, hogy: Yogah chitta vrtti nirodha. A csitta Patandzsalinál teljes elmét jelenti. A vrtti elmemódosulatot jelent (tapasztalatot az elmében), a niródha pedig a niródha állapotot, tehát hogy nincs vrtti, tehát módosulat (tapasztalat) az elmében... Az általános fordítás, miszerint „A jóga az elme hullámzásának a lecsendesítése”, úgy vélem, nem fejezi ki ennek a mondatnak a tényleges jelentését (és súlyát). A chitta vrtti nirodha azt jelenti, hogy nincs vrtti, tehát nincs tapasztalat az elmében. Ezután úgy folytatja Patandzsali, hogy: “Ekkor (a niródha állapotban) a Látó (Önvaló/Purusa) öntermészetében nyugszik.” Majd: “Máskor (tehát amikor nem a niródha állapotban van) a vrttikben merül el.”

Ezután pedig felsorolja a vrttiket:

Az 5 elmemódosulat

• Helyes megismerés

• Téves megismerés

• Képzelet

• Alvás

• Emlékezés

Ezeket a vrttiket (módosulatokat) most nem elemezzük részletesen. Jelen kontextusban a lényeg: úgy kezdte az elején Patandzsali, hogy az a jóga, amikor ezek nincsenek... A sorrend nem véletlen, a közvetlen tapasztalásból származó helyes megismerés az út a niródha állapothoz, azonban ebben az állapotban még helyes megismerés sincs, mert amblokk nincs tapasztalat az elmében. A jóga a nem-elme állapot, azaz az elmén túli állapot, amikor is a Tiszta Tudat/Látó önfényében ragyog, önmaga teljességében nyugszik. Ha az út kezdetén a kezdő gyakorlók tudnák, hogy mit is jelent igazából a jóga definíciója, sokan lehet, hogy el se kezdenének gyakorolni. Azonban szeretnék most ennek az útnak egy olyan megvilágítást adni, amiben nem a minden dologtól való eltávolodás és elkülönülés, hanem az igazság és a valóság igenlése kerül előtérbe:

Az, hogy nincs módosulat az elmében, az azt is jelenti, hogy „nem módosítunk rajta”, tehát annak hagyjuk az elmét (és a valóságot), ami —> akként ismerjük fel, ami. Nincs annál természetesebb, mint a maga teljességében ismerni fel mindenki és minden valós természetét, megmásítás, megszínezés vagy lekorlátozás nélkül.

Az azonosulás szempontjából a niródha állapot azt jelenti, hogy a valódi Énnel történik az azonosulás, és nem a testtel vagy az elmével. Annak lenni, aki valójában vagyok. Ez a valódi szabadság.

Az Önvaló önmagában teljes, és ennek a teljességnek nincs feltétele, oka, sem pedig vége vagy határa.

A non-duális megközelítésben (Trika Tantra) a Tiszta Tudatosság felismerésének legfelsőbb szintje, amikor nem csupán a meditációban éljük meg a Tiszta Tudattal való egységünket (azonban ez az első “nagy állomás”), hanem már “nyitott szemmel” is “látjuk”/felismerjük, hogy mindenben a Tiszta Tudat fénye ragyog, és ez a fény hat át mindent, tehát hogy minden Az (a Tiszta Tudat: Siva és az Ő fénye/ragyogása/energiája: Sakti).

Az Amanaska jóga oldalon bemutatott non-duális felismeréshez vezető út azonban egy szisztematikus tréningen keresztül vezet, mely úton a fő eszközök (a teljesség igénye nélkül): koncentráció, meditáció, kontempláció és mantra. Ezt a „formális gyakorlást” érdemes előkészíteni a hatha jóga szakrális gyakorlataival (lásd a hatha jóga témájú cikkekben) valamint meg kell támogatni az ellentétes minőségek megerősítésével, ami a külső és belső szokásaink fokozatos átalakításán keresztül távolítja el az akadályokat, és tisztítja a testet és az elmét.

Források: Patandzsali jóga-szútrák, szánkhja filozófia, modern pszichológia, Upanisadok, Kasmíri Saivizmus