Mivel sok út mást és mást nevez meditációnak, szeretném tisztázni, hogy ebben a cikkben specifikusan a jóga-meditáció alapjairól írok.

Kezdjük azzal, hogy mit nevezünk jóga-meditációnak?

A meditáció lényege az elme csendje, avagy specifikusabban fogalmazva az elme befelé fordított és mozdulatlan állapota. Amikor a figyelem áramlása hosszú időn át kizárólag egy irányba áramlik, és ez az áramlás tökéletesen töretlenné válik, van egy pont, amikor a meditáció tárgya „egyszer csak” betölti az elme teljes terét. Ekkor az állapot önfeledtté és időtlenné válik.

Az egyik kérdés, hogy hogyan lehet ezt elérni/ezen az úton fejlődni, a másik, hogy mi ennek a célja?

Kezdjük a „hogyan”-nal, és abból már részben ki fog derülni a „miért”.

A meditációnak mindig van egy tárgya. A tárgy technikától függően lehet durva, finom vagy elvont, például a légzés, egy energetikai központ, egy mantra vagy az üresség. Tehát sok minden lehet tárgy, de nem lehet akármi... Az adott technikát érdemes egy mestertől vagy egy megfelelő tanártól megtanulni.

A meditáció gyakorlatában a befelé fordított figyelmet rögzítjük a meditáció tárgyán. Az első elv, hogy hosszú időn át, megszakítás nélkül, helyes attitűddel/hozzáállással fenntartjuk ezt a „rögzített állapotot”, ami abban az értelemben nem egy statikus állapot, hogy a figyelem egy irányba való áramlását tesszük töretlenné. Tehát ebben az értelemben ez egy kifejezetten aktív folyamat. Ez az Abhjásza elve: hosszú időn át, megszakítás nélkül, helyes attitűddel. A helyes hozzáállás a gyakorlás irányultságából fakad. Ha tudatosítjuk, hogy törekvésünk a Legfelsőbb Önvaló felismerése felé irányul, akkor természetes módon jön létre egy alázatos és önátadással teli attitűd.

Az abhjásza elvét akkor tehetjük a gyakorlatban sikeresen a magunkévá, ha közben ragaszkodásmentességet, tehát reakciómentességet gyakorlunk, miközben a figyelem rögzített állapota fenn van tartva. Ez tehát a másik elv, a vairágja elve, ami ragaszkodásmentességet jelent, ami a meditáció gyakorlatában belső reakciómentességként jelenik meg. Nézzük meg ennek az elvnek a hátterét. (A következőket elsősorban a meditáció gyakorlatára és nem a hétköznapi életre vonatkoztatva írom.)

Maga a reakció egyik oldalról kötődés. A megjelenő gondolatokra és tudattartalmakra adott reakcióink a vágyainkból és a félelmeinkből, a ragaszkodásainkból és az elutasításainkból fakadnak. A (tudatlanságból fakadó) reakciók (szinte mind az) függő állapotba hoznak minket, amiben alárendelt és erőtlen állapotba kerülünk a reakció tárgyához képest. A gondolataink és tudattartalmaink a reakcióinkból táplálkoznak, az számukra az üzemanyag. Reakciók híján viszont a megjelenő gondolatok egyre inkább erejüket vesztik, mígnem egy idő után erőtlen és uralt állapotba kerülnek.

Másik oldalról a reakció nem más, mint „színezés”. A valóság tapasztalatának megszínezése. Általában (sajnos) nem úgy tapasztaljuk a (külső és belső) világunkat, ahogy az Van, hanem a reakcióinkat vetítjük ki, és ezeket a reakciókat tapasztaljuk. Függetlenül attól, hogy egy dolog (hely, esemény, emlék stb.) ténylegesen milyen, a reakcióink nagyrészt megszínezik a tapasztalatot önmaguk színeivel, és így a saját reakcióinkat tapasztaljuk „valóságként”. Részben ezzel távolság jön létre köztünk és a tényleges Valóság között. Ez a távolság eredményezi a tudatlanságot ---> téves önazonosítást, a zavarodottságot és a szenvedést.

A reakciómentesség gyakorlásával távolságot hozunk létre önmagunk (a megfigyelő/a tanú) és a gondolataink között. Mintha belül hátra lépnénk. Ezzel egyrészről elkezdünk szabaddá válni azoktól a tartalmaktól, amikből kilépünk, másrészről színezés híján egyre inkább úgy és olyannak tapasztaljuk saját tudatunk működését és természetét (és a valóságot), amilyen valójában. Valaminek a valós ismerete nemcsak szabadságot ad az ismeret tárgyától, de uralmat is afölött.

Ez elkezd egyre nagyobb stabilitást, megértést és szabadságot adni az elmének. A tartalmakból való kilépés és reakciómentes megfigyelés egyik legfontosabb aspektusa: amit meg tudsz figyelni, az nem te vagy. Te az Alany vagy, és az alany csak a tárgyat tudja megfigyelni. Az alany nem tudja az alanyt megfigyelni. Az olyan, mintha megpróbálnál a szemedre nézni. Nem tudsz. Max. a szemed tükörképére tudsz nézni, de az nem a szemed, csupán a tükörképe.

Egy másik példa: képzeld el, hogy sétálsz az utcán. Azt el tudod képzelni, hogy a tested sétál, de azt a megfigyelőt, aki ezt a sétáló testet látja/nézi, nem tudod elképzelni, arra nem tudsz „ránézni”. Amit meg tudsz figyelni, az nem te vagy. Minden gondolat és tudattartalom tárgy. Te a Tanú (Purusa) vagy. A Tanú Van, míg a tárgy keletkezik és elmúlik.

Mit jelent mindez a gyakorlatban? A befelé fordított figyelmet rögzítjük a meditáció tárgyán (pl. a légzésen), és ezt fenntartjuk hosszú időn át, megszakítás nélkül, megfelelő attitűddel... és nincs reakció. Bármilyen tapasztalat (hang, gondolat, emlék, képzelt dolog stb.) megjelenik, arra nincs reakció. A figyelem még csak arra se fordul, hanem marad és elmerül a meditáció tárgyában. Ez kezdetben egy csiki-csuki játék. 10×, 20× hozod vissza a figyelmed, újra és újra hátra lépsz belül, és térsz vissza a meditáció tárgyához. Ez a legtöbbször kezdetben ilyen, és ez természetes. A megfelelő gyakoriságú és intenzitású gyakorlással azonban egyre sikeresebben fogsz tudni rögzülni és elmerülni a meditáció tárgyában.

Ebben a folyamatban az elme mozgása lelassul és „egyszer” megáll. Ez a megállás akkor történik meg, amikor a meditáció tárgya betölti teljesen az elme terét. Ilyenkor a meditáló nincs is (hétköznapi értelemben) tudatában annak, hogy meditál, mivel az elmét egyetlen dolog tölti be, tehát nincsenek jelen egymástól különböző dolgok, nincs vágy, se félelem, és nincs idő. Ez az önfeledt állapot azonban mégsem öntudatlan, hanem a tudatosság fényében jön létre. Attól szó szerint önfeledt („önmagát” elfeledett), hogy az individuum (ego) határai (átmenetileg) meg lettek haladva, és annak működése ebben a módosult tudatállapotban háttérbe került.

A jóga-meditáció gyakorlatában egy olyan látszólagos határvonalat keresünk, ahol a mély elengedettség és az elme egyhegyű, koncentrált állapota egyszerre, egyidejűleg van jelen. Az elengedettség tehát nem csúszhat át tompaságba és szétcsúszásba. A koncentráció pedig nem válhat „feszült akarássá”. Igazából csak látszatra határvonal és ellentmondás ennek a kettőnek az egyidejű jelenléte. Az elengedett, tisztán jelenlévő állapot igazából természetes. Ettől a természetes állapottól azonban annyira eltávolodtunk, hogy kénytelenek vagyunk „mesterséges” eszközökkel visszatalálni hozzá. Mesterséges alatt azt értem, hogy pl. a jóga-meditáció formális gyakorlásával, tehát konkrét (belső) technikai eszközökkel.

Mély elengedettség és ezzel egy időben a figyelem jelen pillanatban rögzített állapota, mindezt a tiszta tudatosság fényében. Tehát a figyelem itt és most a meditáció tárgyán nyugszik, és abban merül el.

A fent kifejtett két elv tehát a vairágja és az abhjásza. Ennek a kettőnek az egyidejű jelenléte váltja ki a Szthitit, az elme belső szilárd stabilitását, avagy más szóval az elmének egy csendességi szintjét (ezt a szintet mélyítjük a meditációban).

A meditáció alapvető lépései (nem specifikus technikára vonatkoztatva):

• Testhelyzet beállítása: helyes meditációs ülés felvétele. Itt az egyik legfontosabb, hogy a gerinc megnyújtott állapotban legyen, és ez végig meg legyen tartva a meditáció alatt, mozdulatlanul. Ez többek közt elősegíti az éber tudatosság fenntartását, másrészről hozzájárul a prána és az elme központosításához (szusumná).

• Test lelazítása: fentről lefelé a lehető legmélyebben el kell lazítani mindent, amire nincs szükség az ülés fenntartásához. Fontos, hogy a lehető legmélyebb elengedettséget úgy hozzuk létre, hogy a gerinc hosszan megnyújtott állapota meg legyen tartva. Ezzel már elkezdjük fellazítani az elme kondicionált működését. Ez a mély elengedettség az egyik feltétele annak, hogy az érzékeket befelé tudjuk fordítani.

• Légzés megfigyelése, majd lassú, finom áramlásának létrehozása. Az a törekvés, hogy a légzés egyenletessé, lehelet-finommá és hangtalanná váljon. A légzés, a prána és az elme mindig együtt mozdul és működik. Amíg a légzés egyenetlen, szaggatott és felületes, az elme állapota is csapongó marad.

• A két orrjárat nyitottságának kiegyenlítése a figyelemmel. Ha az egyik orrjárat zártabb, érdemes arra az oldalra koncentrálni egy ideig, majd ahogy nyílik, egy idő után szimmetrikusan áramoltatni a figyelmet a két orrjáratban. Ez egyrészt elkezdi kiegyensúlyozni az Idá és a Pingalá (Hold és Nap) minőségeit – mely egyensúly a meditációs állapot előfeltétele –, másrészt stimulálja az Ádzsnyát (homlok központot), ami a bölcsesség központunk (a meditáció központja). Ezután térhetünk rá az adott meditációs technikára.

• A figyelem rögzítése a meditáció tárgyán (vairágja és abhjásza elveit alkalmazva). Ez kezdetben 15–20 percet jelenthet. Az első nagyobb holtpont 40 perc után érkezik el. A legtöbb embernél ennyi idő alatt lassulnak le annyira a fiziológiás folyamatok, hogy könnyebben elérhetővé válik egy mélyebb tudati állapot . Amikor a tárgy betölti az elme teljes terét, maga a tárgy másodlagossá válik. Habár akkor és ott az minden, mégis maga az állapot válik elsődlegessé a tapasztalás szintjén.

• Tárgy elengedése, az állapot tudatosítása, majd fokozatos kivezetés. Ha még szokatlan a meditáció, és nehezen kapcsolódik valaki utána a testéhez, érdemes átdörzsölni kézzel az egész testet. Ez földel és visszahozza a tudatosságot a testbe.

A „mit” (mint technika) másodlagos. A „hogyan” a legfontosabb... A „hogyan” alatt a hatékonyság, az elmélyülés és az intenzitás egyfajta mértékét értem. A legegyszerűbb technikán keresztül is el lehet jutni a tudat legmagasabb dimenzióiba. A technika tehát eszköz és nem cél. Az elérendő állapot a cél. Amikor az eszköz beteljesíti a célját, „eldobhatóvá válik” (amíg az állapot tart).

Tanácsos minden nap leülni, és egyre mélyebben, egyre tisztábban rögzíteni a tudatosságunkat középen, a meditáció tárgyán, a mostban, ezzel is egyre több csend-lenyomatot (niródha szamszkárát) hagyni és gyűjteni az elmében.

Ez volt tehát az alapokat tekintve a hogyan.

Következzék a miért.

A jóga célja a tudatlanság és a téves önazonosítás megszüntetése. Ebben a folyamatban a kondicionált, strukturált elmeműködésből haladunk a kondicionálatlan tudatállapot felé. Maga a kondicionált működés (pl. a személyiség strukturált működése) hasznos eszköz. A baj ott van, ha azonosulunk ezzel az eszközzel. A téves önazonosítás következménye, hogy az elme strukturált működései korlátként működnek. Miért? A kondicionált elmével való azonosulás nem áll összhangban a valósággal, mert ez a fajta működés folyamatosan ismétli önmaga mintáit és lassan változik, a most viszont sosem ugyanaz, hanem folyamatosan új. A strukturált működés ismétli a múlt mintáit, ezzel adva formát önmagának. Ez a forma védelem és börtön egyszerre. A biztonság illúzióját adja az ismétlődő minták kiszámíthatóságának látszata miatt, és ezzel elzárja magát az újtól, a szabad, spontán és ártatlan működéstől, ami pedig azt figyelné és ahhoz kapcsolódna, ami ténylegesen most Van, tehát az Élethez.

Hasonlítsuk most a kondicionált működést a felhőkhöz, a Tiszta Tudatot (ami kondicionálatlan) pedig az éghez. A struktúra mindig létrehoz egy formát. Ez a forma értelemszerűen határokkal és így korlátokkal rendelkezik. Egy forma jelenléte mindig kizárja az összes többi forma lehetőségét... Hiszen ott és akkor egyszerre csak egy formát tud az adott strukturált működés létrehozni. Ha idővel változik, akkor a következő forma zárja ki ott és akkor a rajta kívüli összes többi formát. A kondicionált működés tehát lehatárol és kizár minden mást önmagán kívül. Ennek az elszeparáló működésnek az eredménye a személyiség, ami egy nagyon hasznos „belső szerv” a teljes elmén belül, azonban az ezzel a szervvel való téves azonosulás hozza létre az elszeparáltság tudatát, ami viszont a valóság egészének egy bizonyos formára való lehatárolása... Az igazság ezzel szemben, hogy a felhő körül ott van a határtalan és változatlan ég. A felhő ezen a határtalan és változatlan égen jön létre, és ezen is tűnik el. Az ég attól még van. Az ég itt a Tiszta Tudat, a Tanú, az alany. A felhő pedig tárgy. A tárggyal való azonosulás a Tiszta Tudat határtalan potenciáljának és végtelen létének a lekorlátozása (az azonosulásból fakadó tapasztalás szintjén), ami maga a tudatlanság, és ebből természetes, hogy szenvedés keletkezik. De mindez nem változtat a valóságon. Az ég így is, úgy is Van. Változatlanul és múlhatatlanul. A felhők pedig létrejönnek és eltűnnek, tehát folyamatosan keletkezésben, változásban és pusztulásban vannak.

A kondicionált működés nagyon hasznos és természetes eszköze a teremtésnek. Az ezzel való azonosulás megszüntetése és a Valódi Én (Átman/ Purusa/ a Tiszta Tudat) felismerése vezet el ahhoz, hogy a forma nem korlátként működik többé, hanem az élet természetes áramlásának egy támogató eszközeként. Annak látni a valóságot, ami. A felhőt felhőnek. A tárgyat tárgynak látni és a Tiszta Tudatként lenni.

A Tiszta Tudat körülírása szavakkal lehetetlen, azonban bizonyos irányokból megközelíthető. Ezeket az aspektusokat azoktól a mesterektől kaptuk meg a tanításaikban, akik felismerték mindennek a valóságát, tehát a valódi Ént mindenben, és mindent a valódi Énben. A Védánta megközelítéséből tekintve a Tiszta Tudat Sat, Cit, Ananda.

Szat: tiszta, határtalan és múlhatatlan Lét.

Csit: Tudat, tudatosság. Maga az abszolút tudás. Tudatában lenni a Valóságnak, ami nem különbözik ettől a tiszta tudatosságtól.

Ánanda: üdv, gyönyör, öröm. Önmaga határtalan létéből fakadó múlhatatlan Gyönyör, aminek nincs se oka, se határa.

A Risik (látók) és jógik, a legtöbb tradícióban hasonló „tulajdonságokat” neveznek meg tanításaikban a mindannyiunkban jelenlévő valódi Énre vonatkozóan. A non-duális irányzatok (pl Kashmíri Saivizmus, Védanta) az ember egyéni önvalója és a legfelsőbb Isteni önvaló közötti azonosságot fejezik ki: Te Az vagy.

A Tiszta Tudat felismeréséhez (önmagunkban és mindenben) vezető út a tudat különböző állapotain és rétegein keresztül vezet. Az első lépés a jóga-meditáció útján, hogy elkezdjük az elme kifelé irányuló, csapongó és tompa működéseit megváltoztatni: megnyugtatni, megtisztítani, lelassítani, befelé fordítani, központosítani és a csendbe meríteni.

Források: Patandzsali jóga-szútrák, szánkhja filozófia, modern pszichológia, tantra, védanta